Hogyan nosztalgiázzunk helyesen?

"Azért volt jobb,
mert nem tudtad,
hogy mi van még előtted,
ami majd úgyis elmúlik."

A nosztalgia az emberi elme egyik legszentimentálisabb agymenése. Fiatal felnőtt korig én csak szimpla emlékezésnek nevezném, mert még nincs mögötte meg az a fűszer, ami miatt az emlékezés nosztalgiává lesz. Ez a fűszer az az érzés, amire egy „bizonyos kor” után lehet csak felfigyelni. Egy olyan zsigerből jövő vibe, ami akkor születik meg, mikor rájövünk a halandóságunkra. Ezt pedig akkor kezded érezni, amikor már egy hete úgy kelsz fel az ágyból, hogy fáj a derekad. Amikor először van halálfélelmed magas vérnyomás közben. Amikor rájössz, hogy 10.000, Ft-ból lóf*szt nem tudsz vásárolni, pedig (szerencsés esetben csak) egy napot kell dolgozni érte.

Ilyenkor beszélünk arról, hogy a nosztalgiázás már nem csak az, hogy eszedbe jut valami a régmúltból. Arról az időről kezdünk újra álmodozni, amikor a fenti állapotok még nem álltak fenn, sőt: még fogalmunk sem volt arról, hogy majd egyszer ez bekövetkeznek bővített kiadásban. Emlékszel még arra az érzésre, amikor elképzelhetetlennek tartottad, hogy ugyanazt fogod csinálni, mint a szüleid? EZ a nosztalgia. Azok a „régi szép idők”, amiket az ember vissza tud sírni. Egy zene, egy hangulat, egy íz, egy személy, mind-mind visszarepíthet minket az életünk azon szakaszába, amikor még nem tudtuk, hogy milyen jó is nekünk.

Te, aki a legtöbbet nosztalgiázol, a legvalószínűbb, hogy az X vagy az Y generáció tagja vagy:

Ugyanúgy megtanultál könyvtárban utánanézni mindennek, mint ahogy hivatkozást tudsz már csatolni és webtárhelyet vásárolsz. A te korosztályod hétfőként nem biztos, hogy nézett TV-t, és szinte biztos, hogy csak a poszterért vette a Bravot. Kihúzta a kazettából a szalagot, majd visszatekerte ceruzával, aztán újraírható lemezt vett, később letöltötte az iTunes-t és előfizetett a Netflixre. Te, aki most ezekre elkezdtél emlékezni régen a visszajáróért jártál anyunak bevásárolni, vagy csak azért, hogy ne kapj egy maflást, most Google Pay-el veszed az életed telefonról. A megújulás képessége a legjobb dolog, ami történhetett és történik veled folyamatosan, függetlenül attól, hogy hogyan ítéled meg a hatalmas ütemű technikai fejlődést! Büszke lehetsz arra, hogy generációkon átívelő tudásod van. Mindig kész voltál újat tanulni és bár bizonyos pontoknál ezt kényszernek élhetted meg, valódi kincs a nyitottságod, amire innentől méginkább szükséged lesz. Híd vagy a szocializmus és a spiritualitás közt. Átkötés a keményfejűség és a szárnypróbálgatás között. Amit rég nem tudtak elképzelni, most a saját bőrödön tapasztalod. A létezésed maga a fejlődés képessége!

Ezért nem mindegy, milyen érzésekkel körítve nosztalgiázol!

A nosztalgia egy nagyon érzelemdús emlékezésforma; adalékokkal. A nosztalgiázást kísérő érzés pedig ezen adalékok mibenlététől függ:

1.) Az egyik érzelem-adalék, az a fajta tiszteletlenség, amivel a múlt jelentőségét figyelmen kívül hagyva élsz egy carpe diemben. Azt hiszed, hogy egyedül csak rajtad múlt minden, úgy gondolod, senki nem volt semmilyen módon részes abban, hogy idáig értél. Nem érzed szükségét, hogy köszönetet mondj azért, amit kaptál az idáig vezető utadon, legyen akár rossz vagy jó. Ez a nosztalgia azon fajtája, amikor inkább csak lesajnálod azt, ami idáig volt, maradinak ítéled meg, elfelejted, hogy ez valaha az életedet jelentette. Örülsz, hogy túl vagy az egészen; de ha mindez nem történik meg, te nem vagy! Ezzel a ténnyel nem lehet és nem is szabad vitatkozni! Ha fájdalommal és rossz érzésekkel nosztalgiázol is, a tisztelet alanyi jogon jár a múltadnak. Csak úgy tudsz valamin túl lenni, ha elismered a létezésének jogosultságát, és megtalálod benne azt, amiért hálásan tekinthetsz rá.

2.) Ha az érzelem, ami kíséri a nosztalgiázásod, a mély szomorúság, légy óvatos. Megbénít, és azon dolgozik, hogy ne tudj másra gondolni, csak arra, hogy „régen minden jobb volt”. Még az a sz*r is szebbé válik, amiről akkor azt gondoltad, hogy nem éled túl. Minden jobb, csak az nem, ami most van. Az effajta mély túlidealizált nosztalgiázás gyönyörű borostyán-indaként fonja körbe előtted azt a lehetőséget, hogy a jelennek örülj, és meg tudd élni ugyanolyan boldogan, mint amilyen boldogan újra- és újrazongorázod a lelkedben a múltat. Függetlenül attól, hogy a sorsodat jelenleg mélységeiben vagy magasságaiban éled meg, a fájdalommal övezett nosztalgiázás: akadály. Ha erre bárki azt kérdezné, minek örüljön most, akkor azt mondom, mert miért ne? Vajon a furcsán ellentmondásos, önmagában nem létező múltnak miért kellene jobban örülni, mint annak, ami most elevenen létezik, VAN? Nem beszélve arról, hogy mi történne, ha tényleg vissza tudnánk lépni a múltba, hogy újraéljük? Azzal meg tudnánk birkózni?

3.) A harmadik érzés, ami a nosztalgiázás mentén elkaphat még, az az elégedett boldogság. Amikor valaki tisztában van azzal, hogy a múlt elmúlt és tudja, hogy minden csak azért volt „jobb” abban az időben, mert még fogalma nem volt semmiről, amivel azóta már szembe kellett néznie, meg kellett küzdenie. Ezzel párhuzamosan tisztában van azzal, hogy a „jövő régi szép ideje” most zajlik. Ez az az emelkedett mentális tisztaság, amire szükségünk van, hogy egyensúlyban tudjuk tartani az életünket. A múlt nyilvánvalóan része az idő lineárisan csordogáló folyamának, ami mindig egy újabb centinként halad előre most és most és most…és most. Benne előre sétálgatva épp ezért logikátlan lépés lenne erővel visszamenni, de még csak hátrafordulva belerévedni is. Úgyis felénk jön. A jó és elegendő az, ha csak elismeréssel visszapillantunk Láthatjuk, hogy semmi más hatalmunk nincs fölötte, csak az elfogadás.

Tekints a múltadra éltető forrásként!

A helyes nosztalgiázás képessége azért fontos, mert ha negatív vonzattal történik, a velejáró folyamatos veszteség-érzés miatt az emberben konkrét depresszió alakulhat ki. Ha viszont reálisan, pozitívan emlékszünk, a múlt bármikor olyan menedék lehet a jelenben, amit a helyén kezelve jó célra használhatunk, magunkért. A boldog jelen, és a tartalmas jövő feltétele, hogy ki tudjuk választani a hátunkon hordott batyuból azt, amire éppen aktuálisan szükségünk van, vagy ha kell, logikus lépésként eldobni azt, hogy ne nehezítsen, akadályozzon tovább. Így múlnak ez barátságok, születnek magányos éjszakák, költözöl más vidékre, ugrasz a bizonytalanba, fejlődsz és mozogsz együtt előre a Mindenséggel. 

Lenne értelme másnak?